Van egy film, melyet sokszor fedeztem fel újra és újra. A legfurcsább talán egy szétcsapott éjszaka valahol az évezred elején, nagyképernyős Videoton tv-vel, vhs-el, két haverral és füstölnivalóval. És a legemlékezetesebbek egyike pedig másfél éve, nagy felületen, aztán meg tavaly ősszel, nagy felbontással. Fene se tudja, hányszor láttam az elmúlt jópár évben az első felét, vagy csak a majmos részt, illetve az űrállomást, vagy a sztélé felfedezését.

Talán minden idők egyik legnagyobb scifi jelenete az a 20 perc a kék duna keringővel, a majmok után. Vagy a feldobott csont. Mai szemmel nézve is megállja a helyét élményben, sőt, a makettek miatt veri is a cgi-okat. Persze a pszichedelikus utolsó felvonás már sokaknak sok, azt egy kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam.

Kubrick és Clarke jól tudták, a könyv és a film két külön kifejezési forma,egy jó regényadaptáció (vagy nem) nem szolgai másolása a könyvnek (ízlés szerint vica versa). Így született egy bámulatosan ötletes, előremutató könyv illetve egy hihetetlen klasszikus film, sokszor vizuális orgazmus szintjén, amelyen egyszerűen nem fog az idő vasfoga.

Kétlem, hogy bárki, valaha is csinálna hasonlót már. Egy lassú folyású, időtlenül biztos pontot, amibe nagy néha belefeledkezhet az ember, bár szinte minden képrészletét előre ismeri. Ezúton is köszönöm nekik. Szép kort megértek. A könyv és a film pedig az emberi kultúra kitörölhetetlen részéve vált.

Fura csemegét kapunk akkor, ha az Angyalok háborúja (Prophecy) vonalba beleillesztünk egy kis dark fantasyt, amolyan Holló második része fílingben, mindezt becsomagolva egy nem túlzottan nagy költségvetésű (persze kint léptékkel), művészfilmes hangulatú ausztrál cuccba. Ez a Gabriel - mely a magyar keresztségben a Gábriel - A pokol angyala címet nyerte - lényege. Miszticizmus, akció, sötétség minden mennyiségben, jó adag képregényes fílinggel és a kötelező csavarral, amit gyakorlott fimaddictsok pillanatok alatt kiszúrnak. Rétegfilm, és  az ezt szerető rétegnek kötelező is egyben, nem csak azért, mert gyakorlatilag 5 évente csinálnak ilyet (és annak egy része is olyan semmiérő franchise, mint amivé a Prophecyt züllesztették), hanem mert amit lehetett, kihoztak belőle. Talán a város túlságosan is elnagyolt, de igazából nem is kellett ennél részletesebben, sőt, jobb is, hogy csak durva ecsetvonásokkal skiccelték fel. Kellemes meglepetés volt.

Milos Forman úgy tűnik vénségére inkább csak életutakat feldolgozó filmeket csinál. Ráadásul vonzódik a történelmi, kosztümös témákhoz is. A Goya's Ghosts -al (Goya kísértetei) a kettőt vegyíti a maga módján.

A cím alapján talán kicsit mást vár az ember, esetleg egy önmarcangoló vagy egyéni látásmódú művészt, akinek művei mögött az érző embert szeretnék megmutatni (a spanyol jobb talán, a magyar meg egyértelműen még rosszabb). Pedig nem, Goya csak egy gyűjtőpont a történetben, ő a kapocs, ugyan a végén aktív részese is próbál lenni, jól megmutatva azt, hogy milyen tehetetlen egy kívülálló ember a történelmi időkben.

Fura, hogy 1834-ig kitartott az inkvizíció Spanyolországban. És ez az inkvizíció világi volt a maga módján, hiszen teljes függetlenséget élvezett, nem tartozott beszámolni a pápai államnak. Meg is kapjuk tisztességes adagban a fehér ruhás dominikánus szerzeteseket a sötét köpenyükben, megspékelve néhány jezsuitával az uralkodó talpnyalói közül (ó, Szent Domo(n)kos, ha tudnád, hogy a barátok közül hányan és hányszor kísértek embereket szülőföldeden később máglyára kereszttel kezükben, megszervezted volna-e a prédikátori rendedet?). Fura, hogy a szomszédban dúl a felvilágosodás, ők meg még mindig a dogmatikus középkor kapujában egyensúlyoznak. A spanyol fekély, ahogy Napóleon mondta.

Nem oly régen látott Nem vénnek való cihopatája alakít egy Paulusból Saullá váló karaktert, de csitt, ne lőjünk le mindent, illetve Natalie Portman fajsúlytalan alakítása hiányol még több makeupot, hogy elfedje tehetségt (na, ilyet nem írunk le a már régebben említett kokomlista előkelő helyezettjéről és olyanról sem, aki a Lolitába oltott Nikita alakításával beírta már magát a filmtörténelembe), szóval, hogy elfedje, mennyire is középszerű ebben a szerepbe is.

Részleteiben nagyon jól működik a film, tele kisebb és nagyobb utalásokkal, de talán az miatt, hogy Goya jobbára háttérbe szorul, egy kicsit csalódott voltam. Bár nem nagyon. Az atmoszféra, az embereken keresztül is tapintható történelem szinte mindenért kárpótolt.

És végül mindenkit utolért a sorsa, csak egyesek nem bűnhődnek kellőképp meg. Ahogy az már az életben lenni szokott.

Into the Wild (Út a vadonba). Avagy egy ember, aki 90-es évek elején önmagát és a válaszokat kereste, de csak a mérgezést és az éhhalált találta meg Alaszkában. Gyenge, századvégire húzott, évezred eleji Kerouac átirat/utánérzés Penn módra, mínusz a drogok, szex. Road movie egy valós életutat feldolgozó regényből. Egy srác, akinek tele lett a töke a felső középosztályba jutott nyárspolgár, képmutató szülőkkel (akik semmiben sem rosszabbak, mint mások), na meg az egész életformával és jól lelép. Talákozik hippikkel, kommunával, farmerekkel, gyalogol, stoppol, kajakozik, potyázik tehervasúton. Visszanéz a megavárosba is. Sokat olvas és fejből idéz okosat minden helyzetre. Alaszkát meg Jack Londontól már jól ismeri. Főiskolát végzett, okos, hiszen pl. a dél-afrikai társadalmi kérdésekben, apartheidben otthon van, ezt jól megmutassa nekünk a bizonyítványa is ám.

Rousseau-i vissza a természethez. Jelképes pénzégetés, lejárt szavidejű közhelyek, szájbarágós helyzetek és tanulság. Poszthippik, posztgrunge, poszt trauma. A hobózás és ahogy azt Sean Penn madártávlatból elképzeli.

Az autentikus helyszínek, pazar képek és a road múvi jelleg az, amiért a filmet megéri megnézni. Az a takonyszerű szósz, amivel nyakonöntötték, csak a hígfosást hozza rám.

Végezetül, ha én lelépnék valami idegösszeroppanás súlyosbítva terhelt idegrendszer kontra anyagias világ végett, hogy aztán felforduljak társadalomkritikai céllal a koszban, valahol északon, akkor csöppet sem örülnék, hogy végül könyv- és filmbiznecet csináljon a család és a szórakozatóipari szakmunkások az életemből.

És egy kis valódi irodalom a témában:

A Tau ming chong egy kínai történelmi film. Semmi röpködés, nem ismerem a történelmi hátteret, de gondolom megtörtént eseményeken alapulhat.

A szokásos barátság, szerelem, árulás, poltikai cselszövés kínai módra. Van savazott arcú Jet Li a béka fejével, mint hadvezér, soha nem volt nagy színész, de a szerepre tökéletes. És van még Andy Lau, Takeshi Kaneshiro. 1870 környéke: lőfegyverek, hadviselés, harcművészet. Középkori csaták, némi első világháborús lövészárok fílinggel. Nincs agyonvágva szar cgi-al, statiszták, díszletek tömkelege, halálprofin kivitelezve. Mit is mondhatnék még róla. Nem csak a műfaj kedvelőinek kötelező darab.

A Gone Baby Gone egy érdekes próbálkozás Ben Afflectől, aki úgy látszik még mindig tudja, hogy honnan jött. Csak épp azt nem, hol a határ. Mert a mellékkarakterek és a helyszínek elképesztően jól vannak összeválogatva, csak láthatóan testvére nem tud mit kezdeni a szereppel, ami egyébként is meglehetősen átgondolatlanra és bénára sikerült, bár azért helyenként vannak nagy villanásai. És ez sajnos kihatással van a történetvezetésre is és vica versa. Ennyi, ami nem tetszett a filmben. Van egy szabaidőruhás, exnarkós, mélyről jött álmarlowe, akinek az elvei és kompromisszumkézsége csak hírből ismeri a noiros példaképet. Mondvacsinált, erőltetett személyiség.

Maradjunk az eltűnéseknél. The Dead Girl. 5 részletből összeáll néhány emberi sors, egy gyilkosság és kapunk ráadásként egy sorozatgyilkost. Nagyon jól megkomponált film, jó színészi alakításokkal, hangulatos de mégis meglehetősen középszerű a végeredmény.

Ellenben a kettőből nagyon-nagyon jó filmet lehetett volna összegyúrni.

Mivel a No Country for Old Men regényadaptáció, így felesleges rugdalnom a Coen fivéreket. Szarból ezek szerint nem lehet várat építeni. Gondolom az írója felütötte a hogyan alkossunk cihopata gyilkosokat c. kliségyűjteményt, a Coen testvérek meg mindenkit beírattak egy déli ákcentus tanfolyásra, és akkor kész is van a hűdevalóságos, de azért karikírozott, ironikus film.

Egy dolog a regény, és még egy, hogy azt adaptálni is kellene. Mivel nem olvastam, de a források szerint a film hűen követi a könyvet, talán innen a bűnrossz ritmus. Az hagyján, hogy az elejére rakott narráció lóg a levegőben, de amit ömlesztve kapunk, az minden, csak nem feszültség, történetvezetés, társadalomkritika, irónia, kutyafüle. A nyolcvanas évek hangulat meg nekem sehol sincs.

Az első fél óra reményteljes volt, aztán szép lassan felaprózta magát az egész. Kicsit unalmas már a Coen testvérek védjegye, hogy hülye kisemberek, hülye helyzetekben abszurd dolgokkal, némi álművészieskedéssel nyakontöntve. Pláne, ha ennyire szétesik az egész, csak idegesítő szereplők vannak benne, és fingja nincs az embernek a végén, hogy most akkor mit is akartak ezzel. Főleg azzal a monológgal a végén. Meg a narrációval az elején. Tényleg csak azt az elcsépelt közhelyhalmazt, aminek látszott? Tényleg komolyan gondolták, hogy ez a forgatókönyv jó így? Mert ha igen, ez egyesalá.

Mivel 28-án lehúzza rolóit a stage, ezért lastminute linknek belinkelem az egyik valaha készített legbetegebb grunge videocsipet. Persze az Angry Chair után.

http://www.stage6.com/Alternative-Music-Channel/video/2067637/BUSH---Greedy-Fly#

Valami szart is le kell tölteni hozzá-

szerk: kopiészt, nincs kedvem küzdeni ezzel a blogmotorral, perpill:

Köhh. Ennyit arról, hogy milyen filmet harangozok be, és mi lesz belőle. Remélhetőleg pótolom a hétévégén lemaradást.

A múviban (Beowulf) körülbelül annyi feszültség van, mint egy előző rendszerből származó laposelemben, és kb. olyan fajsúlyos fordulatok, mint a már említett elemmel próbálnánk meghajtani egy villanymotort. 3d-ben biztos nagyon állat lehet, de 2d-ben egyébként kb. olyan érzése van egy hc gémernek, hogy oké, akkor mindjárt indulhat az első pálya, és a keze automatikusan ráfeszül az egérre. Pedig nem, itt csak egy sztori vánszorog, némi mitikus hablattyal és heroizmussal nyakon öntve.

Nagyjából ennyi, amit érdemes róla írni.

A Moon to-t (Protégé) jó triádfilmnek nevezhetnénk, bár talán nem is az, mert az igazi klasszikus, nagy szervezet és mechanizmusa nem kap különösebb szerepet. Inkább csak emberi játszmák a drogüzletben. És itt az üzleten van a hangsúly. A keleti filmekben vékony az a határvonal, ami elválasztja a bűnözőt és üldözőjét, és nem is a hálivúdi sztereotípiákkal. Itt is jól működik.

A történetben igazából nem sok ütős van, nem tartogat nagy meglepetéseket, de szépen adagolja a feszültséget, a mellékszereplőket és a helyszínek már megint brutálisan jól lettek kiválogatva. Kíváncsi lennék, mit kezdenének külföldi terepen ezzel a „szemmel” pl. ismeretterjesztő filmben (hogy milyen különleges is tud lenni egy ilyen, arra jó példa a japán Natural World Heritage sorozat). Szóval szokás szerint brutális hangulatú vágóképeket kapunk a sztorihoz. Tanács: nagyban, nagy felbontásban. Bár az egyetlen cgi jelenet szarul van megcsinálva.

Holnap: Gone Baby Gone

Avagy Kumokiri Nizaemon (Bandits vs. Samurai Squadron/Szamurájok és banditák) A legkisebb baj, hogy a kiadó szokás szerint szolgaian és ész nélkül lefordította az angol szöveget, hemzseg minden az anglicizmusoktól, a tévedésektől rangok és megszólítások terén. Mondjuk ezt már megszokhattuk a Black Mirrortól. Az addig jó, hogy ezeket a filmeket itthon is kiadják, és gondolom a kiadó nem keresi gennyesre magát vele, de muszáj már ennyire igénytelennek lenni?

A filmről. A történet kb. 20 perc után már darabjaira hullik, annyi feszültség van benne, mint amikor egy veréb az elolvadt fagylalttócsában fürdőzik. És kábé annyira érdekes is. Erőltetett cselekmény, amely szerintem már nem csak európai embernek fáj szellemileg és fizikailag egyaránt, megspékelve nagyrészt ostoba párbeszédekkel, jellegtelen karakterekkel, hemzseg a szereplők követhetetlen és teljességgel indokolatlan motivációitól és húzásaitól. Aki kitűnhetne a játékával, azt is lehúzza a szürke katyvasz, amit megteremt a forgatókönyv. A zene 90%-ban bevállalhatatlanul gáz (a 10% is jobbára a második felében csendül fel). Van körülbelül 5 perc monológ valahol a közepe felé, ami jó. Tényleg jó. A helyszínek jól vannak összeválogatva, a hent alig üti meg a közepeset. Ritmusa semmi.

Két és fél óra időpazarlás az életemből. És aszondi a píjárja, az egyik legismertebb szamurájfilm. Bár végül is Kiszel Tünde is híres, állítólag. Én teljességgel megértem azt, hogy aki elsőre ezt nézi meg szamurájfilmnek, az többet az életben nem kér belőlük. Fel a fejjel, nem mind ilyen.

… hisz a férgek esznek meg úgyis.

Néha megbosszulja önmagát, ha az emberfija utál sztorilájnt olvasni (általában a 2 mondatban felvázolt alapszituációkra bukom, de ezt most sikerült valami szar helyről összeszednem). Jelen esetben a In the Valley of Elah c. filmmel estem tévedésbe. Valami csavaros, NCIS keverte X akták összesküvős történetet vizionáltam, helyette egy csendes kis a háború mindannyiunkból kihozza a legrosszabbat tiltakozást kaptam detektívtörténetbe oltva. A régi hálivúdi játék, egy objektíven felvázolt emberi történettel próbál értékítéletet kicsikarni pro és kontra a nézőből. Lassú folyású cselekmény, professzionálisan felépített forgatókönyvvel, amely folyamatoson, de apró kis darabokban adagolja a feszültséget, miközben hétköznapinak szánt emberi helyzeteket próbál bemutatni. Semmi baj sincs vele, kitűnő iparosmunka az egész, csak én nem kedvelem azokat, akik még egy tisztességes véleményt sem képesek a filmre vinni, vagy legalább a felszínre hozni, mivel a film meglehetősen visszafogott és pár klisén kívül nem sok egyedit tud valójában felmutatni a témában, csak a felszínt karcolgatja. Tommy Lee Jones elviszi a hátán a filmet, kiválóan hozza a karakter, nemhiába mintázott róla még Gibson is egy főhőst a Virtuálfény c. regényében (ez a színészet, nem a dömpereken bőgő kockafej).

Mindenki döntse el hát majd maga, mi a végkicsengése a filmnek. Részemről azt az álláspontot képviselem, miszerint értetlenül állok az előtt, hogyan is képesek az emberek a tengerentúlon megenni még mindig azt a maszlagot, hogy hős hazafiakként a kedves honfitársaikat védelmezik messzi országokban. És csöppet sem rezonálok arra a problémára, hogy a veteránok végül hogyan dolgozzák fel a háborút, mennyi emberi marad bennük, és nem érdekel az ők is csak áldozatok glej. Hálistennek, talán a már emlegetett alapelvekből kifolyólag a film nem tol direkt módon, főleg nem valami álságos melodrámába csomagolva egy erkölcsi konklúziót az arcunkba, ez a negyedik pozitívum, amit talán még el lehet mondani róla.

Azt gondolom, ki kardot ránt, kard által vész, mert az a megérdemelt sorsa. A háborúnak azok az egyedüli hősei, akik fegyver nélkül kitartanak a romok között és aztán szeméthalmokból megpróbálják újjáépíteni az életü(n)ket. Mindegy, hogy a vesztesek vagy a győztesek táborába tartoznak.

A többi csak maszlag, amit az emberek pofájába tolnak azok, akik országtól, állami berendezkedéstől függetlenül a vágóhídra küldik nemzetük ifjúságát vélt vagy valósi sérelmekből, megvédeni vagy elfoglalni valamit. Ráadásul ők ritkán fáznak rá, és gondolom soha nem küzdenek ezzel a kurva nagy jajj, hogyan illeszkedjünk már be a társadalomba mentális problémával. Kétlem, hogy holtomban, mikor a férgek rágják le végül a húsom, még érdekelnének magasztos eszmék, vagy hogy végül mit véstek a fejfámra, esetleg milyen flancos lobogóval terítenék le a koporsóm.

Áttérek a palatino linotype-ra, ha valakinek gondja van, szóljon.

Azt hittem, az orosz maffiairodalomban Cronenbergnél lejjebb már nem lehet süllyedni. És lőn: We Own the Night. Nem lett volna egyébként annyira rossz ez a történet, csak ne vágták volna tele ezzel az álságos melodrámával és szereztek volna egy normális sztájlisztot, mert ez kb. nulla szinten adta vissza a nyolcvanas éveket, ráadásnak a zenék is szarul voltak összeválogatva. Emellé kaptunk néhány fajsúlytalan orosz gangsztát, akik annyira uralták a képernyőt, mint a gnúcsordák egy oroszlánfalka támadásakor a natgeón.

Pár jó dolog volt benne: a helyszínek (fura volt egy ennyira kihalt, csak gyárépületekben gazdag nyújorkot látni), egy rövidebb lövöldözés, egy autós üldözés meg Eva Mendes cicije. Igaz, az csak villanásnyira és lehet testdublőr volt. Én az elkövetkező fél évben nem akarom látni többé egy percig sem májkimark álkeményen bamba fejét, de Joaquin Phoenix szenvelgő pofájától pedig egyenesen sikítófrászt és sújtóléget fogok kapni, ha meglátom újfent. Wahlberg legutóbbi orvlövészes ámokfutásától is a hideg rázott ki, ott is ezt az arckifejezést erőltette, mint akinek 2 nappal ezelőtt feltették a kérdést, mennyi kéccerkettő. Biztos a Steven Seagal színtanodán végezte el az kiegészítő akciófilmszínész szakot. Kár érte, soha nem volt egy nagy kaliber, de legalább igyekezett és többnyire jól megoldotta a dolgot. Valszeg a rendezőn is sok múlik ebben a helyzetben. És eksön! Nézzél bután! Köszönöm, ennyi! Egyébként a The Yardsban játszottak már együtt, az is kábé ekkora határ szar volt, de úgy látszik nem tanultak belőle. Most komolyan, az egész film alatt Joaquin Phoenix kb. olyan pofákat vágott, mint egy óvodás, akinek épp öszetörik a kedvenc dömperét. Ez ám a színészi játék, hej. Ugyan a cuccozós jelenetei rendben voltak, de végülis ő volt az, aki egy villáminterjúban valamelyik flancos díjátadón arról panaszkodott, hogy épp egy béka ül a fején. Aztán valaki, talán az ügynöke, elrángatta gyorsan.

Ja, a legjobb rész inkább az volt, ahogy öcskössel eldumálgattunk a film közben a nyócvanasak évek klasszikus akciófilmjeiről, és rájöttem, hogy bizony a 48 óra, A beverly hills-i zsaru, a Red Heat mekkora klasszikusokká lettek, és többet ért volna, ha pl. A pokol konyháját nézzük meg ehelyett a szar helyett.

Felemás film volt a The Man from Earth (régóta halogattam). Felemás, mert egy ilyen történetet ritkán szoktak filmre vinni. Felemás, mert ha filmre viszik, ritkán szokták így elrontani, mind dramaturgiailag, mind kivitelezésében. A kameratőr és a rendező sokszor látványosan nem tudott mit kezdeni a szűk térben mozgó emberekkel, belógó fejek, testrészek, legtöbbször csapnivaló kameramozgás. Értem én, hogy tényleg egy házikóban forgathattak, de minden csak koreográfia és egy jó szem meg kamerakezelés kérdése, tessenek példát venni a 12 dühös emberről (a kültéri jelenteket ne vegyük ide, mert azok elmentek szódával). Komolyan, mintha egy sajtótájékozatót láttam volna az atv-n. Tény, hogy azért a statikus képek beállítása sokkal jobb volt, sőt, sokszor kaptunk klasszikusan festményszerű, többalakos előtér főalak – háttér, mellékalak vagy zsáner kompozíciót, amelyek nekem kifejezetten tetszettek, bár kissé banálisak voltak.

Az alapfelvetés jó, a történet jól indul és tényleg hozza az ilyenkor elvárható, jórészt intellektuális beszélgetést, jó adag pszichologizálás megfűszerezve kis forráskritikával, vallásfilozófiával és történelemtudománnyal, némi biológiával, de tényleg csak az íze kedvéért. Nekem mondjuk Jézus és Buddha kapcsolata nem volt új, a Biff evangéliumában pedzegettek hasonlót (amit, mint béta hím, jó szívvel ajánlok mindenkinek, illetve az írótól bármit, amit meg tud szerezni), és gyanítom vallásfilozófiai és történeti tanulmányok is jócskán foglalkoznak vele. Sajnos a történet utolsó harmada innentől súlyos karcsapásokkal úszik a banalitás és melodráma mélyvize felé, hogy aztán a végén belefulladjon az elkapkodott és ostobán elhibázott befejezés keltette örvénybe. De ez nem az alkotók, hanem az író hibája, bár azért lehetett volna csiszolni, visszavenni belőle, nem ráadásnak még így összecsapni. Persze ízlések és pofonok, de nekem abszolút nem tetszett. Tipikusan hatásvadász amerikai vége volt.

Amúgy az operatőr bakijait leszámítva a film tényleg hoz egy kézzelfogható hangulatot és a született mellékszereplők (szinte mindegyikük arca ismerős lehet sorozatokból, tvfilmekből) nagyon jó atmoszférát hoznak össze, a párbeszédek és a sztori tulajdonképpen gördülékeny és nagyon jól megírt, példamutatóan viszi előre a nyúlfarknyi cselekmény. Csak sajnos a végét, azt tudnám feledni.

Nem is írtam meg egyből, mert akkor sarkosabban fogalmazok és a film nem érdemelte azért azt, amit a megtekintés után közvetlenül kapott volna tőlem.

Régen nem láttam annyira jó II. világháborús témájú filmet, mint a Zwartboek (Black Book/Fekete Könyv). Jó volt látni, ahogy a régi Paul Verhoeven hozzányúl egy ilyen témához. Mert azért voltak hihetetlen mellényúlásai is, lásd Hollow Man és ha minden igaz készülőben van egy Thomas Crown Affair 2 is (úristennnneeee). Nem tudom, hogy mennyire követi az elején kiírt megtörtént esemény alapján szlogent, de igazándiból nem is érdekel. Bőven elég nekem annyi, hogy akár így is megtörténhetett. Meglehetős prekoncepciókkal viszonyultam a filmhez, mert ugye zsidó lány kémkedik egy SA parancsnokságon, ugyan már, meg ugye egy kibuccal is indultunk.

De aztán a téma elment olyan irányban, hogy végre embereket is láthattam, nem csak a történelem színpadáról elémrángatott papírmasé archetípusokat. Kötelező karaktereknek ugyan kötelezőek voltak, de legalább nem az ostoba, kötelező irányelvek alapján kialakított koncepciók mentén mutatták meg a nácit, zsidót, ellenállót és árulót valahol a vérzivatarban, amitől alapjában véve herótom van (bár egyikük túlontúl összetett személyiség lett, akinek hihetőségét feláldoztak a csavaros történet oltárán).

A legfőbb, hogy egy olyan történetet kanyarítottak a szereplők köré, ami engem lebilincselt, mert kevéssé tudtam kiszámolni. A helyszínek, díszletek, kosztümök, makeup, meg a többi jól megadta az atmoszférát és a nyomasztó alaphangulatot, amit a zene kellőképpen fel is erősített. Ilyen a jó filmzene, észre sem vesszük, hogy ott van, csak amikor lehalkítjuk, hiányzik. És a színészek is kiválóan játszottak, a zsidó lány alakja és az őt megformáló színésznő pedig egyenesen uralta a filmet. Szóval kegyetlenül összerakták ezt és valami hihetetlen jó főszereplőválasztással. A vége keret meg amúgy verhoevenesen cinikus volt. Kár, hogy soha többet nem forgat Rutger Hauerrel, el tudtam volna képzelni több szerepben is. (Tényleg, elő kellene varázsolni egy jó minőségű Flash and Blood-ot.)

És még valami, ezt a filmet tényleg csak és kizárólag eredeti hanggal szabad megnézni.

Én történetesen a kokát. Nem iszom túl gyakran, sőt. De néha rákívánok. Így vagyok az olyan filmekkel is, mint a Good Luck Chuck/Kabalapasi. Egyrészt, mert bár egyáltalán nem vagyok az önreprodukció és a szarospelenkák híve, de Jessica Alba sötét angyalként az első 3-ban volt a kinek csinálnék kicsi avmanbébiket kokomlistán (gyengébbek és frissebbenszületettek kedviért: a kokomlistán az volt, amit a gaz imprejalista nyugatiak a büdös életben nem adtak oda nekük keletre). Mondjuk nagy méretben és felbontásban azért most már voltak fura kinövések az orcáján. És nem, nem az orrára gondolok, az szép. Másrészt, mert szeretek önfeledten nyihorászni altáji, hányósbaszósfaszos poénokon. Egyszerű videki gyerök vagyok, na. Nem várt elemként megjelent némi helyzetkomikum, persze csak a taknyolunk nagyot a banánhéjon szintű meg egy kis softporno cicikkel. Pirospont, mert szeretem a ciciket, fekete, mert nem mutatták Albáét (eredetileg monogrammal akartam írni a nevet, de furán vette ki magát, mikor másodszor is leírtam, na vajh’ miért?).

Egyébként a film metodikája is tökéletesen követi a kólaivást, íze pedig a receptúrát. Felnyitjük, szisszen egyet a kupak alatt, megcsapja az orrunkat a kissé savanykás, széndioxidos szag, nyáltermelés megindul, és kortyokban nyeli az ember a jó hideg rozsdaoldót, majd elégedetten böffent párat. De valahol a 2/3-ánál az üvegnek meg kell egy picit állni, mert normális ízlelőszerv ezt egyslukkra nem viseli el, csak tartós tréning után. Aztán ami meg a palack alján marad, az hamar megmelegszik, elillan belőle a buborék, csak valami savanykás, langyosan áporodott lötty marad, ami összehúzza az ízlelőbimbókat és nyúlós lepedéket hagy a fogakon. És akkor még a cukorpótló jótékony hatásairól nem is beszéltem.

David Cronenbergnek tévéfilmeket kéne csinálnia. Az Erőszakos múlttal és a húsvéti nyuszival Eastern Promises-zel már erre a szerepre készül. Mondjuk a Hallmark nem vállalná be, de talán Showtime már igen. És mindegyik szerepre leszerződtethetné Aragornt. Mert milyen zseniális színész már. Képes Angliában orosz akcentussal beszélni. És még hülye frizurát is bevállalt. Meg egy meztelen jelenetet, férfiakkal. Nem is tudom, melyik volt gusztustalanabb. Nem is tudom, melyik orosz gangszta volt nagyobb operettalak. Talán a francia srác. Vagy az a német papa? Nem is tudom, melyik sztoriszál volt elcsépeltebb. Vagy idegesítőbb.

Én személy szerint Cronenberget száműzném Korzikára egy olyan Szicíliába, melyet orosz maffiozók ostromolnak. Cosa Nostra vs. Ocsi Csornije. Vagymi.

Végy egy kis fantasyt, wuxiát, scifit, paródiát, romantikus történetet, hajítsd bele egy turmixgépbe, nyomd meg a gombot és aztán vedd észre, hogy biza a forgatókönyv is belekerült. Sebaj, vedd ki a papírdarabokat, rázogasd le, találomra rakd össze újra, nem baj, ha nincs meg mind, majd ami gépben maradt, turmixold össze. Hintsd meg Buddha néhány tanításával, találj mellé groteszk szószt csipetnyi idegméreggel, professzionális környezetben. (Apropó, a látványpékségben látványpékek dolgoznak? Mert talán még mindig ki van írva a ráckevei HÉV vonalon, a szigetszentmiklósi megállónál a látványpékség kirakatában, hogy péket felveszünk). Viola, ez itten a Különös kínai történet (Ching din dai sing).

Gedo senki (Tales from Earthsea), avagy végy egy hírös animeguru gyermeket, adj a kezébe egy kultikus high fantasy sorozatot (A szigetvilág varázslója pölö nagyon-nagyon sokáig az egyik kedvenc könyvem volt), szedd elő a Ghibli meg apuci jól bevált receptúráját a látványvilághoz, illetve a szereplők megrajzolásához. Mit kapsz? Jórészt a világhoz nem illő hangulatot (kivéve talán a tárgyi környezet), oda nem illően (és lejárt szavatosságban) megrajzolt alakokkal. Tálald közhelyekkel. Add mellé a szokásos, egysíkú mellékszereplőket, az egyiknek mindenképp legyen hülye bajsza, fura fejfedője, idegesítő nevetése és mutáló hangja, meg mindenképp legyenek benne eltakart arcú fogdmegek is az unalmas, csúcsos sisakokkal (az elmaradhatatlan köpenyben), valamint fura, láma- és bölényszerű élőlények. Na meg a nagy, tohonya, vasalt járművek se maradjanak el, mert az olyan snassz. Ha tavaly nézem, az év csalódása lehetett volna. Ja és van a deus ex machina, meg a nyuszi a kalapból trükk. Az utóbbit nem szeretem.

Kár volt, felkelő nap házában lakozó barátaim, ezt nem így képzeltem, de azért köszi. De tudom, nyugati vagyok, basszam meg magam.

Mivel ez előző évezred utolsó évtizedeinek bosszúfilmjein is nevelkedtem, gondoltam csapok egy görbe estét a The Brave One-al és a Death Sentence -szel.

Nos, míg a Neil Jordan és Jodie Foster fémjelezte film egy adott koncepció mentén épül fel, és találni benne hangulatos elemeket, átgondolt, még ha nem is átütő erejű, addig a másik egy összehányt katyvasz.

Ugyanazzal a módszerrel nyitnak, idill, szeretet satöbbi, amibe belegyalogol a gang valóság(?) a maga céltalan erőszakával. Egyik esetben sem éreztem túl hitelesnek a dolgot, (a B.O azért egy orrhosszal vezetett ebben, valamint a vizuális megoldásai is jobbak voltak), de én nem élek egy elferdült, beteg ámerikai nagyvárosban. Aztán nem sokat lacafacáznak, most a D.S esetében, egy orrhossznyival jobb felvezetés után megtörténik némi hent.

Mindkét esetben elindul egy cselekményláncolat, ami még úgy ahogy, elmegy. De míg, mint említettem a B.O esetében nincs törés, addig a Kevin Bacon története a vérbosszúzó apával fokozatosan átmegy egy C kategóriás ingerküszöbű zagyva akciófilmbe, valami zavaros mondanivalóval és idegesítő hiteltelenséggel. Kiérdemelte a szar jelzőt. A hent azért jó volt benne, más pozitívumot nem tudok felhozni. De inkább egy Lorenzo Lamas vagy Steven Seagal bosszúzik film. Azoknak is kb. ennyi értelme van, hasonló fajsúlyú alakokkal, csak az akció több. Ráadásul Kevin Bacon hasonló teljesítményt nyújt: szemeget mereget eltorzult arccal, néhol könnyekkel dobva fel, vagy marcona pofát vág. Ennyi. A Brave One sem volt egy jó film, de azért voltak villanások benne, csak megtűzdelték idegesítő elemekkel (a szuperhekus, nyehe). Elmegy címke.

Igazán nincs kedvem beléjük fújni az orromat. Az egyikbe azért, mert korrekt iparosmunka volt, a másikba meg azért, mert jellegtelen ostobaság. A végére kellett volna tekernem, így csak elvesztegettem vele 1 órát az életemből.

Maradjunk annyiban, a 21. századi tucatkisember rossz helyen, rossz időben törést kap és defektussal bosszút áll filmje még várat magára. Én semmi esetre sem így képzelem.

Adott egy jónak ígérkező orosz film Dzsingiszről (Steven Pig ajánlotta figyelmembe, köszönöm neki újfent, nyáron olvastam róla, de aztán el is feledtem jól). Megszerzi az emberfija a távoli steppékről, bejárva a Selyemutat. És a Szojuz Videó bemutat. Merhogy a filmen az eredeti, mongol hang lehalkítva (persze a háttérzajokkal, mindennel együtt) és egy Klicsko hangszínű cafat figura böfög rá oroszul. Hangalámondás. A 21. században. 3 hangsávon, DTS-ben is. Nyista felirat. Biztos cirillt nem eszik a dvd játékos. Jahogy az képformátum, direkt ezért. Akkor arra a 10%-ra, aki tud olvasni is, ott keleten már nem gondoltak (félreértés ne essék, nem oroszul akartam olvasni, van hozzá jóféle magyar fansub, az emberfija ilyenkor kiszedi az mpegstreamet és alápakolja a feliratot, mint az avinak.
Röhej. Én 10 percig bírtam. És nem ám csak a centerben, az összes rohadt hangsávon (center, bal-jobb), kivétel a háttérsugárzókat, amin meg nincs párbeszéd. Erről ennyit. Ennyire igénytelenek még az oroszok sem lehetnek. Visszasírom Rettegett Ivánt. Megnéztem a Ronin Gai-t, de most nincs kedvem írni róla, úgy felkúrták az agyam.
Úgy tűnik elszarni valami jót nem csak magyar szokás. Végülis itt vendégeskedett a birodalom egy darabig.

Ha pár szóval kellene jellemezni a filmet, csak azt írnám, brilliáns stílusbravúr. Sok szépet is lehet róla olvasni pl. itt, mivel én szokás szerint nem nagyon írok arról, mi történik a filmben és a szereplőkkel, legfeljebb pár mondatban és nagy vonalakban. Ezen szokásomat egyébként a továbbiakban is tartani fogom, itt nem nagyon lesz storyline.

Kicsit fura az egész, mert az első gondolatom az volt, mikor megláttam Hewittet, a főszereplőt, hogy mennyire hasonlít így Heath Ledgerre (aztán pár napra rá meghalt). Meg elméláztam azon, hogy melyikük mennyire jutott, hogyan sikerült kiszakadni a skatulyákból, mi az, amit tovább voltak kénytelenek magukkal hurcolni (megjegyzem halkan, a Brouckback Mountain-t nem láttam, nem mert homofób keresztyén vagyok, hanem azért, amiért pl. A szív hídjait sem fogom soha megnézni, egyszerűen csak nem érdekel, na). Hát, most egyikőjük vállán már nincs teher. Vártam (most már azért nem annyira) a következő Batman filmet, hátha az előző rész erőtlen mellékszerepei (kivétel persze Cain, na de könyörgöm egy filmbe nem nyájas inas kell, hanem a karakteres GONOSZOK) helyett végre kapunk valami ütőset, és minden előzetes jel arra utal, hogy igen. Mondjuk én leszek akkora bunkó, ha eljön az ideje, hogy nem fog érdekelni, halottról jót vagy semmit. De gyanítom, nem ez lesz.

Aztán meg beugrott az is, hogy ők ketten bizony játszottak együtt, az is adaptáció volt, de abban egyáltalán nem volt semmilyen rokon vonásuk. Valahogy így ötlött az eszembe az, hogy nincs új a nap alatt, sok Shakespeare művet adaptáltak már mai viszonyok közé és nem egyedül a 10 dolog, amit utálok benned volt, amit középiskolai környezetbe. Itt most egy noir magánnyomozás sztorija, helyzete és karakterei tűnnek fel, de valami félelmetes hangulattal, atmoszférával belehelyezve egy high school mikrotársadalmába. Minden karakter egy ismerős archetípus azoknak, akik olvastak Chandlert, Hammetet vagy látták filmen Bogartot.

Egy bajom van vele, nem működik olyan jól, mint pl. a Romeo + Juliet vagányainak szájában a Shakespeare szöveg, vagy a 10 dolog, amit utálok benned bohókás története. Nekem kicsit életidegenként hatnak ezek a koravén tinik ebben a csavaros, komplex történetben, túlontúl összetettek illetve néha meg túl egyszerűek a mozgatórugóik, személyiségük. Valahogy úgy érzi az ember, csak ez az adaptáció hívta őket életre és létezésük csak akkora, csak oda, arra a cirka 2 órára szól. Nincs jelenük, jövőjük, csak ott, akkor és úgy léteznek, amikor és ahogy ez a sztori életre kelti őket. Ami egyfelől jó is, hiszen ez tökéletesen megfelel a 30- 50-es évek noirjának, ugyanakkor ez is hozzájárul ahhoz, hogy ne tudjak mindig (mert azért félelmetesen jól vannak ám összeválogatva a helyszínek és a szereplők) tökéletesen belehelyezkedni a filmbe, azonosulni a történettel. Nem vagyok autentikus forrás, mert soha nem jártam amerikai középiskolába(n), de nekem nem működik 100%-on ez a mikroközösség és alakjai ebben a történetben.

Kicsit úgy érzem sok a kikacsintás is benne (pl. a díszletek konkrét utalásai) vagy például az igazgatóval folytatott párbeszéd, amely a helyi nagyfőnök rendőr és magánnyomozó szokásos párharcának analógiája. Itt igazából nem tudtam, mennyire is gondolják komolyan, én inkább amolyan humoros kikacsintásnak vettem, de ha semmi ilyen hátsó szándék nem volt vele, akkor az ilyen mértékű sebészi precizitás az, amely megintcsak eltávolít a történettől. Lehet, hogy ez is volt a célja az alkotóknak. Vagy a felsorolt dolgok így együtt, de az is lehet, hogy csak velem van a baj.

Még egy noirt sorra kerítek valamikor, ami közel sem volt ilyen jó, ez pedig a Black Dahlia.

Rövid leszek, mert a hómszerveren kell a backup dvdramot nyektetnem. Most vagy driver, vagy oprencer vagy hardver defekt. Szokásos, lezúz, újat keres, feltelepít, kivesz, betesz, tesztel. És közben az elmaradhatatlan mantra: hogyamocskosszemet nyádat mérszopatoltengemet a ráolvasással: gyógyulj meg nekem, mert úgy kiváglak innen, hogy csak úgy csörömpölsz, hátmegtiporlak teeee.

Mivel érdekelt, hogy Michael Douglas mit tud kihozni egy öreg, dilinyós apaszerepből, ezért megkukkantottam a King of California c. filmet elsőnek. Semmiféle prekoncepcióm nem volt, így aránylag kellemesen szórakoztam közel másfél órában. Stílusos kis kincsvadász film lett belőle, de azért a forgatókönyv történeti szála, melyre a kincsvadászat épül meglehetősen gyengére sikerült, és kissé lyukasnak, átgondolatlannak éreztem. Bár nem is ezen volt a hangsúly, inkább az apa-lánya kapcsolaton. M. D. jól hozta a kissé flepnis, öreg alakot, aki akár a szomszédod is lehetne. Hangulatos volt, olyan helyekre kalauzolt el Kaliforniában nagyon szépen fényképezve, amelyeket szerintem nem sokat vittek így filmre. Jó helyen lévő, jó flashbackekkel, szépen ívelt fel a cselekmény, közbeszúrtak néhány várható fordulatot és helyzetet, de sokszor egyéni és furcsa megoldásokkal, melléktoldalékokkal, melyek, ha szavazni kéne, hogy a levegőben lógtak-e vagy sem, akkor inkább a nemre szavaznék, 80:20 arányba. Jó volt na, nem kiemelkedő, de élvezhető. És a végét sem szúrták el.

A kissé mozgalmasabb második film pedig a thai Khon fai bin (Dynamite Warrior) lett. Amolyan vadnyugati jellegű bunyós film volt, kis fantasy elemekkel (és nem, attól nem lesz wuxia valami, ha dróton rángatnak kaszkadőröket), korrekt bunyókkal. A főszereplő nem egy Tony Jaa, de én inkább nem szeretnék sem a felsőcombjával, sem az alkarjával összetalálkozni, sem semmilyen testrészével. És azért az Ong-Bak kaszkadőrcsapatában benne volt (és idén, ha minden igaz várható még Tony Jaatól talán két film is, hiphip). Volt egy kis oldszkúl hangulata, ha azt mondják, ezt valamikor régebben készítették, minden további nélkül elhiszem. Talán a kópia minősége tette, a színek meg a fényképezés. Bár ugye ez nagyrészt meg attól függ miként digitalizálnak és az adott kiadványon hogyan sikerül a mastering (vagymi). 

Annyit fűznék még hozzá, hogy újabb bizonyság rá, miszerint szép thai nők nincsenek. Csak khemerek. Az én meglátásom szerint.

És úgy tűnik, a buzz megint tetű lassú, a freeblogon meg a serveres applikáció fél… Ja, tudjátok miért jobb Alzheimer kórosnak lenni, mint Parkinsonosnak? Inkább felejtsem el kifizetni a sört, semmint kilötyögtessem…

Első körben arra kerestem a választ, hogy miért gerjed a populáció a Saw franchise-ra, ezért megnéztem a harmadik részt. Az első, a maga parvenü és egyszerű módján egyedi volt, nagyot ütött kevés pénzből. De azért alig volt több, mint egy nagyon véres, lebutított, hentelős Hetedik epigon klisékből összetákolva néhány egyedi ötlettel. A következő darab szintúgy magán viselte a második részek betegségeit, de konzumer darab volt, egy fogyasztható kliségyűjtemény, csak több vérrel tálalva.

Hálivúd a 21. századra kitermelte a sorozatgyilkosok kultuszát, és a filmek egymásra licitálnak durvaságban Hannibal Lecter óta. Persze azért akad köztük okos, hangulatos és nyomasztó darab, amiben nem marionettbábukként kerengő alakokat mészárolnak véresen (az említett Hetedik vagy A Pokolból).

A harmadik részre nem maradt ebben az egészben más, csak kendőzetlen brutalitás, rengeteg vér, elmebeteg sorozatgyilkos, sok hülye meg gusztustalan erőszak. Mikor újgazdagék mulatnak, és belezsúfolnak minden szart egy csicsás lakásba. A karaktereknek semmi szerepük nincs azon kívül, hogy valami nevetséges, mondvacsinált indokból, minél véresebben lemészárolják őket, miközben klisészövegeket nyomnak valamilyen klisémúlttal a hátuk mögött kliséhelyzetben. Az egész nem több, mint a buta kisemberek ferdült agyából kipattant bosszúhadjárat az orvosok, rendőrök, hivatalnokok és a többi konvencionális, filiszter középszer vagy piti kis gonosztevő ellen? Talán ezt szeretik benne?

De akkor sem más, mint a céltalan erőszak belsőségekben tobzódó, gyomorforgató himnusza. Undorító film és beteg faszok, akik a fentiek miatt gerjednek rá. Mást én már meg nem találtam benne néhány panelen kívül, ami annyi funkciót töltött be, hogy keretet adjon a pinának. Igénytelen, aki minden lucskos lyukra rámozdul. A továbbiakban inkább recskázok egy sajtreszelővel, mint hogy esélyt adjak a negyedik résznek. Még a Manhunttal is értelmesebb játszani és legalább 3 óra kell, hogy megunja az ember a hentelést. Ez a film megalkotta a nálam a hígfos kategóriát, kb. a 20. perctől fizikai és szellemi fájdalom volt nézni.

Végipörgettem azért, de kár volt belegyaknom ezt az egy órát a projektorlámpába.

… helyett, mivel magasról, vastagon és ívből ignorálom azt a szar vircsaftot, szokás szerint az esti filmadagom. Vigyor-est volt, egy meglepően jó animációs filmmel, meg egy tűrhető hong-kongi akcióvígjátékkal.

Az első 20 perc után a Flushed Away hihetetlenül idióta vigyorai kezdtek gyanúsak lenni és némi vizslatás után rájöttem, hogy a példaértékű Wallace & Gromit in The Curse of the Were-Rabbit stábjából bizony pár ember előbukkan. Egy könnyen emészthető vicces kis animáció lett a végeredmény, szerethető és eltalált karakterekkel, jópár nagyon jó kiszólással az angolok és a franciák felé, bár ezek megértése kb. olyan 20 éves korhatárnál kezdődik. Üdítő színfolt, mert rengeteg középszerű, valamint szar animációs film készült az évek során (utóbbiakból pl. a Dino, Robots vagy a hihetetlenül ótvar Meet the Robinsons, ami eszembe jut).

A másik film a Contract Killer (Sat sau ji wong) volt, nem egy kiemelkedő alkotás, nagyon jól és hihetetlenül rosszul összeállított zenék, teljesen hülye ritmus, néhány jó csavar és idióta humor, ismerős hong-kongi arcokkal.

Úgy döntöttem itt is lesz frissítés, mikor épp nem két percig kell a türelmem tornatermet néznem.

Akkor én átcuccoltam freeblogra, így avman innentől a http://filmfika.freeblog.hu -on filmfikázik. Bocs, de most épp a csigaság mellett már a html beszúrás, vagy mi sem működik.

Katt  >>ide<<.

Nincs valakinek ötlete, hogyan tudnék átcuccolni 100% a freeblogra? Tökugyanaz ha jól látom (a többi blogos oldal nem tetszik, az meg ráadásul ugyanaz a rendszer, ua. sablonnal, stb.) Idegesítően lassú nálam minden, álá hwsw fórum (tudom, tudom a kettőnek nincs sok köze egymáshoz, csak a problémát érzékeltettem)